„Már megint szuri?!” – a gyermekkori védőoltásokról

A csecsemőket havonta szurkálják, sőt, egy-egy alkalommal akár többféle oltást is kapnak. A szülők egy része azonban talán nincs egészen tisztában azzal, hogy ennek mi értelme van, valóban szükséges-e vagy csak régről megmaradt szokás.

Egészen a XX. századig kellett várni arra, hogy a fertőző betegségek, legalábbis a fejlett országokban, ne szerepeljenek előkelő helyen a gyermekek haláláért felelős kórokok listáján. Korábban – és a világ számos országában sajnos most is – a különböző vírus- és baktériumfertőzések okozta hasmenés, tüdőgyulladás és más betegségek gyermekek millióinak okozzák halálát vagy életre szóló károsodását.

Az elmúlt évszázad két hatalmas lépéssel állította meg ezt a jelenséget: az antibiotikumok (és kisebb részben a vírus- és gombaellenes szerek) felfedezésével és védőoltások bevezetésével, sőt, kötelezővé tételével.

Ennek köszönhetően mára egy sor korábban rettegett gyermekbetegség tűnt el a fejlett országokból – de alig akad egy-egy, amely a világból is eltűnt volna.  A feketehimlő az egyik olyan vírusfertőzés, amely évszázadokon át okozott szörnyű járványokat szerte a világban. Egy Edward Jenner nevű angol orvos azonban a XVIII. század végén felfedezte, hogy azok a tehenészlányok, akik egy hasonló, ám sokkal kevésbé súlyos betegséget okozó vírussal, a tehénhimlővel fertőződtek, védettek a rettegett feketehimlő ellen. Ez a felfedezés lett a védőoltások ötletének elindítója. A vakcinák lényege ugyanis épp az, hogy egy betegséget okozó vírusból vagy baktériumból valamilyen átalakítással létrehoznak egy viszonylag barátságos kórokozót, amely a szervezetet megtanítja, hogyan kell az „igazi” betegség támadása ellen védekeznie. A feketehimlő elleni oltás elterjesztésével sikerült elérni, hogy 1980-ra himlőmentesnek nyilváníthassa a WHO a Földet. Így erre az oltásra például már nincs is szükség – jelenleg.

Azonban az oltással megelőzhető fertőző betegségek legnagyobb részét nem sikerült eltörölni a Föld színéről. A torokgyík, a szamárköhögés, a gyermekbénulás és társaik továbbra is sok gyermek és felnőtt haláláért felelősek: de azokban az országokban, ahol a gyerekek nagy része kötelezően részesül ellenük védőoltásban, elenyészően kevesen kapják meg – és alig egy-két gyereknél alakulnak ki a betegség súlyos tünetei. Azokban az országokban viszont, ahol nem érhetőek el a társadalom széles rétegei számára ezek a vakcinák, továbbra is sok gyerek szenved vagy akár hal meg ezek miatt a betegségek miatt.

A védőoltások tehát úgy működnek, hogy a kórokozókat valamilyen gyengített formában juttatják be a szervezetbe: az immunrendszer támadást indít a bekerülő idegen ellen és kikísérletezi a leghatásosabb harcmodort. Mivel nem az „igazi” ellenség kerül be a szervezetbe, az igazi, veszélyes kórkép nem alakul ki, azonban az ellene kialakuló immunvédelem már az igazi kórokozó ellen is hatásos, ha az felbukkan valahol.

Sok védőoltást gyanúsítottak meg azzal, hogy súlyos idegrendszeri vagy más károsodások kialakulásáért lenne felelős: ezeket a nagy médiavisszhangot kiváltó híreket eddig minden esetben sikerült meggyőzően cáfolni. Az újságok sajnos ritkábban írnak arról a sok tízmillió gyerekről, akinek kutya baja nem lett a védőoltástól és elkerülte a súlyos fertőző betegségeket is. A rosszhírek mindig hosszan és kitartóan keringnek a világban – akár csak a kórokozók.    

A világban az elmúlt évezredekben a gyermekkori halálok legnagyobb részéért valamilyen fertőző betegség felelt. A kötelező védőoltások tették lehetővé, hogy ezek a betegségek részben eltűntek a fejlett országokból. Minél több gyermek részesül a védőoltásokban, annál nagyobb biztonságban vannak ők is és a többiek is.
Szerző: dr. Gács Zsófia

Kapcsolódó cikkek