Gyász a családban

Életünk során gyakran találkozunk veszteségekkel. A gyermeket pedig többnyire szeretnénk megkímélni mindattól, ami a halállal összefügg, de ha elveszítjük egy hozzátartozónkat, előbb-utóbb szembe kell néznünk a fájdalommal és fel kell dolgoznunk a veszteséget.

Jóllehet a gyermekek inkább csak érzelmeikkel élik meg szeretteik elvesztését, bizonyos mértékig szeretnék megtudni, mi is történt igazán. S ennek tisztázásában csak a felnőttek segíthetik őket. A feldolgozatlan gyász ugyanis éppen úgy lelki károsodáshoz vezethet egy gyermek esetében, akárcsak egy felnőttnél. Ne hazudjunk hát neki. Ha valaki meghal a családban, neki is meg kell tudnia, mi történt, s azt is, hogy mi az oka a szomorú eseménynek.

A gyermekek halálhoz való kapcsolata életkoronként más és más.

Öt-hét éves koráig a gyermek számára a halál megfordítható, a halálból vissza lehet térni. Hiszen aki saját elhatározásából ment el, ha úgy dönt, akár vissza is tud jönni. A gyermekek ebben az életkorban még nem tudnak megbirkózni azzal, hogy a halál végleges, ugyanis nem ismerik a véglegesség fogalmát.

Mivel az óvodáskorú gyermek a halált nem tekinti véglegesnek, az érthetetlen, szorongást keltő helyzet feldolgozására játékaiban, rajzaiban megjelenik a halál. Ennek nagyon fontos feszültséglevezető, feldolgozó, öngyógyító szerepe van. Mindenképpen támogatni, hagyni kell, lehetőséget teremtve annak, hogy a gyerek kibeszélhesse magából a félelmeit, szorongásait, kérdezhessen, szóba kerülhessen minden, ami őt foglalkoztatja, nyomasztja.

Öt-hat éves kortól 8-10 éves korig a gyermekek már egészen mást hisznek a halottról. Általában megszemélyesítik a halált. Talán nincs is olyan gyermek, aki ilyen idős korában ne játszana el a saját halálával. Ha visszaemlékezünk, bizonyára valamennyien találunk gyermekkorunk emlékei között ilyen játékot.

Körülbelül 8-10 éves kor felett értik meg a gyerekek, hogy a halál visszafordíthatatlan. Ebből a felismerésből fakadnak aztán olyan szorongásos tünetek, amit a szülő sokszor nem tud megmagyarázni, hiszen nem értjük, miért nem akar egyedül maradni, miért fél a sötétben, vagy hogy miért kéredzkedik be a szülői nagyágyba. Mindezek közös oka a szavakba nem foglalt, de átélt halálfélelem. Fontos, hogy tudjunk ezekről a dolgokról, mert gyermekünknek ebben a korban nagy szüksége van ránk, hogy segítő szeretetünkkel átsegítsük ezeken a problémákon.

Kisgyermekkorban a szeretett személy elvesztésével együtt a biztonságos otthon elvesztését is átéli a kicsi, amely szélsőséges érzelmi megnyilvánulásokban fejeződik ki. Fontos a környezet türelmes, megnyugtató, szeretetteljes viselkedése, az életritmus, a környezet stabilitása, s hogy lehetőség szerint a gyermek szokásos környezetét a lehető legkevésbé változtassuk. Ennek figyelembevétele iskoláskorban is elengedhetetlen.

A kiskamaszoknál (10-12 év) más a helyzet. Náluk a halálfélelem az élettől való félelem. Az önállósodás, a nyiladozó szexualitás, a sokféle kötelezettség mind-mind egy-egy picike halál, hiszen a gyermekkor végét jelzik. Ebben a korban már foglalkoztatja a gyerekeket, hogy miért halt meg a hozzátartozó. Fontos tehát az egyszerű és tényszerű magyarázat, hiszen ellenkező esetben a gyermek fantáziával pótolja a magyarázatot, s így könnyen belesodródhat a hipochondriába vagy az állandó halálfélelem érzésébe.

Mondhatjuk tehát, hogy 8 éves korban a halállal kell szembenézni, ha a szorongást föl akarjuk oldani, tizenegy évesen pedig az élettel. Egyik sem egyszerű, és csak szülői segítséggel sikerülhet.

A gyermeki gyászt is segíti a búcsú szertartása, azonban a temetésen való részvételük csak iskolás kortól indokolt és a gyász folyamata ezzel még nem zárul le. Természetes, ha a gyermek viselkedése átmenetileg megváltozik, ha tanulmányi teljesítmény romlik, ha az elhunytról álmodik, ha úgy érzi, hogy vele van, ha gyakran idézi fel, sokat beszél róla, vagy ha túlzottan kezd aggódni családtagjai iránt. Fontos, hogy az iskolában a gyereket tanító pedagógusok is tudjanak a veszteségről. Így megértőbbek, türelmesebben lehetnek, jobban tudják támogatni tanítványukat a nehéz helyzetben.

Az élet az állandó változás folyamata, melynek természetes része a születés és a halál. A veszteséget sokféle – néha szélsőséges – érzés kíséri, melyeknek szabad utat kell engedni. Így alakulhat át a gyász hónapjai alatt a kezdeti dermedtség, a depresszió és befelé fordulás feloldódássá, jövőtervezéssé, az elviselhetetlen fájdalom pedig az eltávozottra való szép emlékezéssé.

Ranschburg Jenő: Gyász

Az oviban ma szörnyű rossz vagyok.
Verekszem és felrúgtam Zsolti várát,
a tányérban is mindent otthagyok,
s hiába szólnak: én látom a kárát,
az óvodában mégis rossz vagyok.
Anyu azt mondta, hogy a reggel elment
a nagypapám, és messze-messze jár,
de látom, közben egy könnycseppet elkent,
s tudom, hogy úgyis minden veszve már.
Anyu szerint a nagypapám ma elment…
Becsapnak mind, meghalt a nagyapám!
Hisz sír mindenki, mint a vízözön,
és rámszólnak, hogy újra nagy a szám,
mert ehhez aztán végképp nincs közöm!
Becsapnak mind, meghalt a nagyapám…
Elmondom neki, majd ha visszajön!

Forrás: www.lelkititkaink.hu, www.koloknet.hu

A gyermekek halálhoz való kapcsolata életkoronként más és más.
Szerző: G.O.

Kapcsolódó cikkek