Iskolakezdés – anyai szív kifacsarva

Napok óta tombolok. Semmi nem jó, ha esik, ha süt, ha egyedül vagyok, ha együtt, ülni, állni, menni. Semmi. Fogalmam sincs mi a bajom. Gépiesen teszem a dolgom, rosszkedvűen… és undok is vagyok. Mindenkivel.

Ilyen remek hangulatban indultunk el a Nagy Tankönyvosztásra. Persze eddigre ezen a reggelen már mindenkivel összevesztem, még az ég is barátságtalanul szürke volt.

… és akkor megállunk a hatalmas épület előtt. Ösztönösen nyúlok egy apró kéz után, érzem, hogy az Ő léptei is lassulnak és elbizonytalanodnak. Pedig a gyönyörű ergonomikus szuper gerinckímélő légáteresztő, extrarózsaszín óriáslepkés csoda iskolatáska virít a hátán. .. és abban a pillanatban rájövök, hogy félek az iskolakezdéstől. Vagyis féltem a gyerekemet. Ha lehet még jobban, mint az óvoda előtt. Őrület! Ezt persze Ő is érzi. Így aztán fél Ő is. Veszekszik is az öccsével. Megpróbálom Őket beterelni – virágágyáson nem keresztültiporni!!!! – az udvarra. Barátságos hang fogad: „Elsős a kislány? Tessenek bemenni a könyvtárba ott vár a tanító néni”. Apró kék festett lábnyomok vezetnek a megjelölt helyre, ahol két kedves mosolygós ismerős vár. „jaj de jó, hogy jöttetek, én leszek a napközis tanító néni, de örülök, hogy hozzám fogsz járni.” A gyerekemből kibuggyan, hogy neki mindene rózsaszín és hercegnős, közben lelkesen berámolja a kapott könyveket a szuperlepkés ergonomikus iskolatáskába. Büszkén a vállára veszi, és közli, hogy indulhatunk haza, mert Ő már éhes.

Néhány méter után nyomni kezdi a vállát a súly. Szája görbül, hősiessége alábbhagy – tudom, hogy ismét úrrá lett rajta a bizonytalanság. Hazaérve azonnal átöltözik szuperkirálylányos rózsaszín toalettjébe, jön-megy a lakásban. Már itt van. Visszafordíthatatlan. Nem játék, ez komoly. Ott áll a füzet (még szerencse, hogy rózsaszín), a kisegeres, a rókás és malacos tankönyv. Mosolyog a számkorongos dobókocka, csábítóan színes az origami hajtogató. Mégis minden olyan idegen, félelmetesen bizonytalan. Záporoznak a kérdések: Hogy fog ő megtanulni írni? Olvasni? El fog merülni úszásórán? Ki vigyáz rá, ha nem APA, mint a strandon? Hogyan fogja tudni, hogy mi a feladat? Az iskolában is adnak majd mákos gubát ebédre?

Rájön, hogy az elszánt páncélként virító jelmez sem védi meg a megváltoztathatatlantól. Egy ragyogó de kétségbeesett szempár néz rám. Fogalmam sincs mit csináljak. Tegyek, úgy mintha nem történne semmi, mintha mindez természetes volna? Hiszen érzi rajtam, hogy ezt én sem így gondolom. Próbáljam erőltetni? Nem is engedné.

Lassan bele-bele kukucskálunk az új jövevényekbe. Az van beleírva: Szia, Regő vagyok. Lehetek a barátod?  – Látom a szemén, hogy felcsillan, de még biztos távolságban tartja magát mindentől. Aztán nézzük a következőt: Úton az iskola felé, Városom, egyszerű vonalak, karikák. Majd felkiált: Nézd anya! Ez olyan, mint az oviban! Ezt meg tudom csinálni! Szinte hallom a mázsás kő esését. Közvetlenül utána az enyémet. Néhány perc múlva a királylány – fején rózsaszín koronával – ül a szoba közepén és új barátait rendezgeti, elmondja nekik, hogy melyik mire való lesz, hozzájuk párosítja a füzetcsomag eszközeit. Átvette az irányítást. A kisegér, a róka és a nyuszi pedig engedelmesen sorakozik új gazdája kicsi keze alatt.

… és még a nap is kisütött. Délután mehetünk tornaruhát vásárolni!

 

Iskolakezdés indul. Első akadály leküzdve.

Aki azt hiszi, hogy iskolába engedni gyermekünket már könnyebb, mint a hároméves elválás téved. A különbség, hogy ezzel a változással már a gyerek is tisztában van.

Kapcsolódó cikkek

Akciós ajánlataink