Angyali arcok – ősi ösztönök

A felnőtt ember számára egy baba sírása a legzavaróbb, arca a legszebb. Nem véletlenül.

Sok kisgyermekes szülő tapasztalja a fenti mondat igazságát. Ezt még talán foghatjuk a szülői elfogultságra. Az édes pici babánk, akit úgy vártunk, annyiszor elképzeltünk, végre itt van, és le sem veszi rólunk óriási, kék ragyogó szemeit. Nincs nála szebb a földkerekségen.

Az árnyoldalról pedig tudjuk, hogy minden édesanya megtanul éberen aludni, a legkisebb moccanásra rakétasebességgel repülni a kiságyhoz, egy pillanatra sem hagyva kicsi gyermekét a kétségbeesett sírás állapotában. És ami a legcsodálatosabb, minden édesanya megtanulja megkülönböztetni a sírásokat. Ezzel a képességgel is azt segítve, hogy azonnal reagálni tudjon a babája minden kívánságára.

De azzal a jelenséggel is találkoztunk már, hogy egy idegen meglepően reagál ezekre. Igen, ők azok, akik szúrós szemmel néznek, vagy rendre utasítják az anyukát, hogy hallgattassa el a gyereket (mintha nem épp azon lenne szegény).  Vagy a másik, hogy belenyúlkálnak a babakocsiba, hogy megcsipkedjék az alvó baba arcát, rosszabb esetben egy puszitól sem riadnak vissza. (Mert olyan édes!)

Mi lehet ennek a jelenségnek az oka, magyarázata? Miért érezzük úgy gyereksírás hallatán, hogy ez rövidtávon is elviselhetetlen?  És miért érzékenyülünk el egy édes babaarctól, miért érzünk késztetést arra, hogy karjainkba vegyük, dédelgessük?

Közismert tény, hogy az embergyerek nagyon fejletlenül születik meg. Amíg az állatvilágban sok példát találunk arra, hogy a születés után néhány órával, nappal, héttel, hónappal – de legkésőbb a következő párzási időszak kezdetére – az új egyed lábra áll, elejti első zsákmányát, sőt szembe kell néznie az ellene irányuló féltékenységgel is, addig az ember élete végéig „gondozza”, támogatja utódait.
A szülői szeretet már túlmutat a fajfenntartási ösztöneinken, ugyanakkor még hordozunk magunkban „üzeneteket” a múltból, melyek napjainkban megmagyarázhatatlannak tűnnek.
Az angyali babaarc és az ördögi idegtépő hang tehát nem véletlenül kerültek össze egy mondatba. Mindkettő legősibb ösztöneinket stimulálja, arra késztet, hogy, ha sír védelmezzük, gondoskodjunk róla, nyújtsunk számára biztonságot, adjunk meg mindent, ami az életben maradásához, fejlődéséhez szükséges.

Ugyanakkor gyönyörűnek, tökéletesnek látjuk, mert ha szép, akkor agyunk azt súgja egészséges, vele biztosítjuk fajunk fenntartását, génjeink továbbörökítését. Ő a bizonyítéka annak, hogy mi magunk életképesek, szaporodásra alkalmasak vagyunk.
Mindezek természetes következménye, hogy Ő a jövő záloga, akit felelősségünk és kötelességünk gondozni, és nincs ennél lényegesebb és fontosabb küldetés az életünkben.

 

„…miért érzékenyülünk el egy édes babaarctól, miért érzünk késztetést arra, hogy karjainkba vegyük, dédelgessük?”
Szerző:

Kapcsolódó cikkek